Részlet DeVern Fromke Life’s Ultimate Privilege (Az élet legnagyobb kiváltsága) c. könyvéből:

John Wright Follette írja: “Egy személyes tapasztalatot szeretnék megosztani, ami talán segítségére lesz azoknak, akik aggódnak szeretteik lelki jóléte miatt. Nagyon jól emlékszem, amikor 16 éves voltam – a fiatalok számára egy próbára tevő időszak, amikor fontos döntéseket kell hozni, és olyan első lépéseket, amelyek gyakran meghatározzák életük sorsának alakulását – tragédia tört be boldog otthonunk életébe.

Nem azok hibájából történt, akikről beszélek, minden előzmény nélkül, váratlanul nagy baj vetette árnyékát családunkra. Apám hívő keresztyén volt, a gyülekezet tagja, jó erkölcsű jellemmel. Viszont a napi élet tapasztalati dolgaiban hite gyenge volt. Nem tudta meglátni Istent ebben a dologban, és teljesen elfordult Istentől, és annak gondolatától, hogy Őbenne bízzon. Emberi okoskodása legyőzte és hitetlenségbe és keserűségbe sodorta. Külsőleg nem csapott nagy hűhót, tulajdonképp, nagyon keveset mondott. De az a kevés megjegyzése elárulta számunkra, hogy milyen a hozzáállása. Nem járt többé gyülekezetbe, nem adott hálát az asztalnál, és egyáltalán nem mutatott érdeklődést Isten dolgai iránt. Tudta, hogy nem ő a hibás, ezért természetes módon így érvelt:

“Miért ért ilyen nagy baj?”

Ha elég sokáig élünk, megértjük, hogy a baj nem mindig azért jön, mert mi vagyunk az oka, hanem amikor jön, akkor azt Isten világosságában kellene értelmeznünk, hogy hasznunkra lehessen. Lehet, hogy az egyik legnagyobb tanítómester a számunkra, hogy tanítson és fegyelmezzen bennünket. Akkoriban én fiatal középiskolás voltam, és világi keresztyén, a gyülekezetnek ugyan tagja, de igazából nem volt élő kapcsolatom Istennel. Nem azért mondom el ezt, mintha nekem több hitem lett volna, vagy bármivel is jobb lettem volna apámnál. Egyszerűen csak azt szeretném ezzel bemutatni, hogy ugyanaz a nehéz helyzet hogyan munkál különböző hatást a szívekben….

Ez a nehéz helyzet engem Istenhez szorított. Apám tizennyolc évig volt keserű a szívében, bár hozzánk, a családjához kedves és jó apa volt. Gondoskodott rólunk és törődött jólétünkkel. De végig tudtam, hogy szegény, drága szívében nagy fájdalmat hordozott. Ember nem tudott neki segíteni, Istent pedig ő nem hagyta, hogy segítsen, ezért az egészet magában hordozta.

Azalatt a tizennyolc év alatt, amikor elfordult Istentől, természetesen megpróbáltam segíteni neki. De hamarosan megtanultam egy nagy leckét – hogy különbség van az én utam és Isten útja között. El kellett fogadnom az érdeklődő barátok kritikáját. Távol kellett magam tartani attól, hogy az emberek megértik-e vagy sem, és így sokaknak közömbösnek tűnhettem apám szüksége iránt. Imádkoztam érte, és letettem őt Isten kezébe. Ezt követően nem voltam már közömbös, hanem nyugodt. A hit nem közömbösség, nemtörődömség, vagy fásultság. Tudtam, hogy Isten gondot fog róla viselni, a maga idején és módján.

Tizennyolc évvel később, júniusban történt… Néhány napra hazautaztam és apámat összetört egészségben találtam, nem tudta folytatni munkáját. Fel tudott kelni, de minden nap csak egy rövid sétát tudott megtenni.

Egyik nap, amikor tudtam, hogy anyám elment vásárolni, és azt gondoltam, hogy apám pedig kint sétál, leültem a zongorához és elkezdtem énekelni. Úgy éreztem, szükségem van a Szent Szellem felfrissítésére. Amint ott ültem, ezt énekeltem: “Isten gondol reád.” Aztán úgy éreztem, hogy újra el kell énekelnem, és aztán harmadszor is. Éreztem a Szent Szellem áldott jelenlétét.

Szomjas voltam és kiléptem a konyhába, hogy vizet hozzak. Meglepődtem, amikor láttam, hogy apám ott ül és sír. Nem tudtam, hogy a házban van. Sohasem fogom elfelejteni szívfacsaró tekintetét, amint arcát belém temette. Csak annyit tudott tenni, hogy szorosan odahúzódott hozzám és arcát belém temette. Teljesen össze volt törve, és zokogva mondta,

“Apád most hallani akarja. Igen, beszélj róla; hallani akarom.”

Természetesen, Isten volt ott jelen! Nagyon áldott alkalom volt. Eljött Isten ideje, és nekem semmi részem nem volt benne. Isten vonta őt csodálatosan egy új helyre, oda az Ő oldalához. Apám összetört, és megnyílt Isten felé, mint egy összezúzott, letört virág, amely szépségét és illatát nem tudta a világ felé árasztani, de amelynek most a nap fényére és melegére volt szüksége, és megtalálta azt. Szomjas lelke mintha egyszerűen csak itta volna Istent magába.

Néhány nappal később szélütés érte, és többé nem tudott felkelni. Csak néhány napig maradt még velünk. Túl nagy volt a vonzás a másik oldalról, és csak azt mondogatta: “Engedjetek elmenni! El akarok menni.” Elmenetele előtt egy nappal csak Isten dolgairól beszélt nekünk. Olyan igeverseket idézett, amelyekről sohasem gondoltam volna, hogy a szívében vagy az emlékezetében vannak. Aztán amíg a karjaimon feküdt a párnáján, hazament.

Tragédia ért? Vannak szeretteid, akik még nincsenek megmentve vagy elfordultak Istentől? Hogyan értelmezed a nehézségedet? Felismered Isten ujját a körvonalakon? Ne próbáld meg észérvekkel felfogni. Imádkozz! Fuss Istenhez, és temesd fáradt fejed az Ő keblébe. Szorosan hajolj oda Hozzá! Nagyon szorosan! Az a tizennyolc év hosszú időszak volt, de tele volt Istennel. A mi kis természetes érdeklődésünk és segítségünk sohasem visz előrébb. Tedd szeretteidet és a visszaesőket Isten kezébe és engedd, hogy Ő oldja meg a problémát. A hit nem közömbösség; csodálatosan buzgó és éber, ugyanakkor nyugodt, és még énekelni is tud.”

Eredeti szöveg: God will take care of you

Szöveg: C. D. Martin Dallam: W. S. Martin

Ne rettegj bármi sújt téged, Isten gondol reád

Szárnya alatt van védelmed, Isten gondol reád.

Refr. Az Isten gondol rád, minden napon, minden úton.

Ő gondot visel rád, az Isten gondol rád.

Ha nehéz terhed, s fél szíved, Isten gondol reád.

Ha nagy veszélyek rád törnek, Isten gondol reád.

Refr.

Ne csüggedj el nagy ínségben, Isten gondol reád!

Segítséget ad, bízz Benne, Isten gondol reád!

Refr.

Ha barátaid elhagynak, Isten gondol reád!

Ő fájó szívnek békét ad, Isten gondol reád!

Refr.