Dutka Ákos - Húsvéti vers

Hozsanna néked Élet és Igazság,
kit keresztre vert a gőg és hatalom,
sziklasírodból égi trónra ültél
a sugaras első Húsvét-hajnalon.

Azóta mind kik latrok közt kereszten
megváltást váró koldusok vagyunk,
emlékezve a Te öt sebedre
megesküszünk, hogy feltámadunk.

Mert elmúlandó minden, ami földi,
a gőg, a hír, a dics és hatalom,
de él a lélek, aki megdicsőült,
azon a sugaras Húsvét hajnalon.

És él a hit, hogy sziklák meghasadnak,
pecsétek törnek s minden meginog,
de az ige, amely a szádra tódult
egy szó mely megváltott, mégis élni fog.

Ez a szó, mely ajkadon fogamzott
és az új tavaszban mindig itt remeg,
próbáljátok egymást tűrni és szeretni
keresztre hajszolt szegény emberek.

Higgyétek el, hogy Élet és Igazság
e földi létben bús testvér vagyunk,
mert visszatérünk mind a föld porába
és csak ő vigasztal, hogy feltámadun

PILÁTUS UDVARÁN

Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus vagy Barabás…

Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Zsúfolt Pilátus-udvaron
mind a ketten előttem állnak.
Melyiket akarom?

Barabás… úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
tüzek parázslanak.

Mozdul acélos izmú karja.
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.

Pogány hatalom… pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen a testnek és a földnek!
Krisztus vagy Barabás?

Farizeusok bujtogatnak:
„Te Barabással vagy rokon.
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!

Te megtagadnád ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!

Ők nem élhetnek mind a ketten.
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.

Bélpoklos, rút tisztátalannak
érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!”

A fejsze is utolsót csattant,
nem zuhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus vagy Barabás?

Pogány erő és pogány szépség…
Tagadjak mindent… magamat?
„Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!”

Azóta is nap mint nap jő a
sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen, Ő vagy én?

Én… földi, poklos és fekélyes…
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
sohase Barabás.

Elébe hullok s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet.
Aztán keze – újjáteremtőn
érinti lelkemet.

Túrmezei Erzsébet

A VÁLASZ

Két férfi lép elő,
két fogoly, ki válaszra vár,
s közülük csak egy szabad,
mert Ő a választ tudja már.

Az egyik vadul szorítja bilincseit,
gúnyos mosoly arcán,
s vérszomjas szeme máris
következő áldozatán.

A másik? Csak hallgatva vár,
lesütött arccal, ott benn,
az Atyához bocsánatért kiált,
mert Ő a választ tudja már.

“Barrabás!” – zúg a tömeg,
őrá esett a választás.
Te is ott voltál, ne tagadd!
A múlt változhatatlan áll.

De most, Ő, a
Megsebzett Király,
ki érted a halált is
vállalta a Golgotán

halkan suttogja csupán:
“Ragadd meg
Istened
feléd kinyújtott karját!”

G.E.

HÚSVÉT HAJNALÁN

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír felé hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár,
és csattog az ének száll által a légen
fel, fel az ég felé… Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttünk ment még,
és ajkén az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe,
és suhog a korbács és csattog az ostor.
Hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra csak. Úgy… úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan.

Túrmezei Erzsébet

Áldott Húsvéti Ünnepet kívánok mindnyájatoknak! Dobai Ágnes