A Bibliában található egy gyakorta használt szemléltetés, a szántás, ami igencsak sokatmondó. Kereszténnyé formálódásunk kezdeti fázisában is ez történik az életünkben: szántás. Az ember szíve kemény, és ezért elsőként az ekének kell átmennie rajtunk – azért, hogy szívünk kemény talaja feltöressen, és meglágyulhasson.

Maga Isten az, aki jelentős szántási munkálatokat végez bennünk. Az Úr ekéje egyrészt az Ő Igéje, ami belehasít az életekbe, megtöri a kemény szívet, felfedi bűnös voltunkat, és megtérésre ösztönöz. Rávilágít arra, hogy menthetetlenül bűnösök vagyunk – és ezáltal szívbeli megtörtségre és bűnbánatra vezet, hogy Isten irgalmáért könyörögjünk.

Másrészt viszont a szomorúság az az eszköz, amit Isten gyakran ekeként használ. Mi, emberek, rettegünk és visszariadunk a fájdalomtól, mert pusztítónak és káros hatásúnak véljük. A megpróbáltatások ekéje metsző, hegyes élével utat szaggat magának a szívünkön keresztül – és mi azt hisszük, belepusztulunk! Amikor azonban a szántási folyamat bevégződik, és rátekintünk a kertre, melyben gyönyörű virágok növekednek – meglátjuk, hogy e fájó művelet eredménye nem lett más, csak rengeteg áldás, lelki gazdagodás és szépség. Panaszkodunk a szenvedéseink miatt, de valójában nem engedhetjük meg, hogy Isten ezt elvegye tőlünk.

Sok olyan megtapasztalást köszönhetünk gyötrelmeinknek, amelyek aztán kincsnek bizonyultak. Fájdalom nélkül soha nem tudnánk Krisztust mélyen, bensőségesen, tapasztalati módon megismerni. A bánat felfedi számunkra Krisztust, és közelebb vonzza Őt hozzánk, és mi még jobban fogjuk Őt szeretni az ilyen fájó időszakok után. Ha az eke sohasem szántaná fel a talajt – akkor nem lennének vetést előkészítő barázdák, és aztán később, aranyló aratások.

Az Úr Jézusnak, mivel annyira szeret minket – csodálatos látása van arról, mivé szeretne formálni bennünket: úgy akarja, hogy saját dicsőségében osztozzunk. Azt szeretné, hogy kedvességtől ragyogók legyünk; hogy az életünkben kivirágozzon a szeretet; és megteljünk figyelmességgel, kellemmel, tisztasággal, türelemmel, példaértékű emberiességgel, hősies nemességgel és ragyogó, önfeláldozó lelkülettel. De mindez nem tud könnyed módokon megvalósulni. Ha Isten megkímélne minket minden fájdalomtól, küszködéstől és szenvedéstől, akkor nem a legigazabb kedvesség útja szerint cselekedne mireánk nézve. Ahhoz ugyanis, hogy Isten kihozza belőlünk a legjobb, legszebb énünket – szükségünk van a felszántásra és az éles szerszámokkal történő talaj-megmunkálásra.

Ó, milyen nehéz is Isten ekéje, ahogyan keresztülhasít lelkünkön, és éles vasa belevág a szívünk kellős közepébe! Igen, a szántás durva munka: egyáltalán nem kellemes, és nincs azonnali jutalma. Az eke könyörtelenül felforgatja a talajt. De a szántóvető a lelki szemeivel látja: a nehéz és fárasztó munkájának bőségesen meglesz a jutalma. Idővel aratás lesz, és azon a helyen, ahol most még az ekéje szánt, aranyló, hullámzó gabonamezőn fog végigtekinteni, és marokba fogja majd a kévéket.

Ma még feljajdulsz a szenvedéseid okozta fájdalmak miatt, ahogyan Isten ekéje beleszánt az életedbe, és olybá tűnik, mintha léted minden szépsége lerombolódna. De tekints csak előre! Először jön a szántás – aztán a dicső gabona-terméstől duzzadó mező. Most csak a fájdalmat érzed – de hamarosan örömet fogsz aratni a jelenleg még sebhelyekkel borított és barázdásra felszántott területekről.

Található a Jelenések könyvében egy olyan rész, ami mindezt megmagyarázza. Megjelenik egy megszámlálhatatlan sokaság, akik fehér ruhákat viselnek, és kezükben pálmaágakat tartanak. „Kik ezek?” – kérdezték. „Azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek” – hangzott a válasz. A menny legmagasabb dicsőségéhez vezető út – a fájdalmon keresztül vezet. Ma még az eke szántja fel életedet; holnapra viszont áldott, learatni való, aranyló búzatábla hullámzik majd benne!