Gyermekkoromban a gyertyák sokkal ismertebb tárgyak voltak, mint ma, a gáz és villanyvilágítás idejében. Akkor még a kénesgyufát is csodák csodájának tartották. Abban az időben olyan kevés világitó eszköz volt, hogy igazoltnak látszott az a tréfa, amelyik a luxus szót a latin lux-ból, a fény latin elnevezéséből származtatta. Szó sincs rólla, hogy fényt űzött, aki luxusban élt. Nem fogok megfeledkezni sem a bodzafa beléről, amely lakószobánkat csak gyéren világította meg, sem a fagyúgyertyákról amelyek nagyon jók voltak, sem az öntött gyertyákról, amelyeket csak társas összejövetelek alkalmával vettünk használatba, vagy akkor, ha kiválló személyiséget vártunk. Egyszer fölakasztottam egy font fagyúgyertyát egy mosóüstre. Akaratom nélkül közel jútott a tűzhöz, és az eredmény egy zsirtömeg lett a padlón. Ez lecke mindanyiunk számára:bizonyos dolgokat nem szabad nagy tűznek kitenni, hogy meg ne olvadjanak. Félő, hogy sok jó szándék csak a mindennapi élet megszokott tüzét birja el. Éppen így vagyunk sok szép ismerettel és az óhajtott tökéletesség dicséretével is, amelyekből a mai világban több van a kelleténél.... Ha már a bodzabél égésénél is takarékoskodni kellett, mennyivel inkább így kell lennie az életfény használatánál! Mint gyermekek néha tréfát űztünk a gyertyákkal. Kerítettünk egy tököt,kivájtuk, szemet, orrot és szájat vágtunk a héjába, a belsejébe gyertyát állítottunk, ügyes módon mulatságul használhattuk, de ijesztgetni is lehetett vele. De az volna a szégyen, ha ilyesmire az igazság fényét használnánk föl. Majdnem minden fiatal ismeri azt a „kiérletet”, amit csillagászati megfigyelésekhez alkalmaztak. Vettek egy üvegdarabot, gyertya fölé tartották, bekormozták, és azon keresztül figyelték a napfogyatkozást. Világosan emlékszem egy gyülésteremre, amelyben apám szokott prédikálni. A falakon elhelyezett bádog tartók gyertyái világitottak, amelyek néha szomorúan égtek, a tartókat meg kelett tisztítani.
